Minden, amit a szeparációs szorongásról tudni érdemes

A szeparációs szorongás megjelenése

A szeparációs szorongás megjelenése két hullámban történik: először 6-8 hónapos korban majd másfél éves kor tájékán. A jelenség teljesen természetes, a személyiségfejlődés szerves része.

Újszülött kortól egészen 6-8 hónapos korig az anya és a baba tökéletes szimbiózisban élnek. A baba azt gondolja, hogy ő és az édesanyja egyek, egymás nélkülözhetetlen részei. Féléves kor tájékán azonban ez az idilli állapot megszűnik, és komoly változások indulnak el a baba fejlődésében. A szeparációs szorongás a személyiségfejlődés természetes része. Két korszak van, amelyre általában jellemző a megjelenése: 8-9 hónapos korban és a kisgyerek másfél éves kora tájékán. Amikor a baba egyre függetlenebbé válik, mert kúszni, mászni, totyogni kezd és fizikailag képes az anyától eltávolodni, rájön, hogy ő az anyukájával nem egy személy. Ez az új nézőpont viszont többnyire megijeszti őt, mert fél, hogy az anya, aki eddig mindig vele volt, eltűnik. Ez a félelem az ún. szeparációs szorongás.

Azt a fejlődési szakaszt, amelyben az anyától való függetlenné válás folyamata elindul, általában kétféle tünet jelzi: amikor anya kimegy a szobából vagy leteszi őt, akkor a baba sírásban tör ki, illetve az idegenekkel szemben bizalmatlanabbá válik, már nem mosolyog mindenkire, idegenek kezében sírhat, nehezen enged fel. Így jelzi, hogy már tudatában van, anya nincs mindig ott vele, és ettől megrémül. Az anyuka általában azt veszi észre, hogy a korábban egyedül is jól eljátszó baba hirtelen sírni kezd, ha ő kilép a szobából, éjjel egyre gyakrabban felkel és csak anya mellett nyugszik meg.
 
A baba eddig a mozgásához az édesanyja segítségét igényelte, most viszont már tud kúszni, mászni, önállóan képes elérni tárgyakat, fel tudja fedezni egyedül a környezetét, s amikor feláll, teljesen más perspektívából látja a világot. Mindez nagyon izgalmas, egyben rémisztő is számára. Ráadásul a legtöbb babánál egybeesik az első komolyabb alvászavarok, a fogzás, a hozzátáplálás miatt megváltozó emésztés és a mozgásfejlődésben bekövetkező nagy változások időszakával is.

Hogyan kezeljük a helyzetet?

A babával szimbiózisban töltött első hat hónap az anyát nagyon igénybe veszi, ezért a legtöbben azt kezdik érezni, hogy végre egy kicsit lehet lazítani és szabadabban élni: a babát rá lehet bízni hosszabb időre - akár 4-5 órára is - a nagymamára, az apukára. Pedig a baba éppen most lesz sokkal kötődőbb és jobban megviseli, ha nem lehet anyával. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy éppen ilyentájt kezdi el mindenki mondogatni, hogy “most már igazán átaludhatná az éjszakát” és lehet, hogy így is van, végre kialakult egy viszonylagos napirend és alvási mintázat, ami azonban a szeparációs szorongás idejére teljesen felborul. A szülők ezt a látszólagos visszaesést nagyon nehezen élik meg. Ilyenkor azonban arra kell koncentrálni, hogy ez csupán egy átmeneti időszak, nagyjából 10 hónapos kor körül javulni kezd a helyzet.

Nagyon fontos, hogy se magunkra, se a babára ne haragudjunk! Kezeljük természetesnek ezt az átmenetileg nehezebb időszakot is. Ha pedig el szeretnénk menni valahová, „beszéljük meg” a babával: Mondjuk el neki higgadt hangon, hogy “Anyának most el kell mennie, de ebéd után visszajön.” Persze még nem fogja megérteni az összefüggéseket, de ha nyugodtak vagyunk és őszintén beszélünk vele, akkor ez sokat segíthet.

Ha dolgunk van, háztartási munkát kell végeznünk, hagyjuk, hogy velünk legyen! Vegyük ki a járókából, kerítsünk el neki egy nagyobb, biztonságos részt, ahol kúszhat-mászhat kedvére, ültessük oda a konyhapulthoz babaszékben. Így lát minket és nyugodtabban eljátszik.
Ha eddig nem tettük, akkor most érdemes a lakást bababaráttá alakítani. Tegyük el a veszélyes, törékeny dolgokat olyan magasságba, ahol már nem érheti el a baba, szereljünk gyerekzárat a fiókokra, élvédőt az éles bútor- és asztalsarkakra, konnektorzárat a konnektorokra!

A szeparációs szorongás második időszaka

Sok babánál a 8-9 hónapos kor körül jelentkező szeparációs szorongásnak kevésbé markánsak a tünetei, mint egy-másfél éves korban, amikor ez a típusú félelem újra megjelenik és ez ismét a mozgásfejlődéssel függ össze: mostanra már ügyesen jár, szinte mindent meg tud szerezni, el tud érni, amit szeretne és ez ijesztő a számára. 1-1,5 éves kor között lenyűgözi a felfedezés öröme, most azonban megijed, hogy minderre ő magától, anyától függetlenül is képes.

Ha eddig csemeténk imádott a nagymamánál lenni, most nem akar, sőt az édesapját is elutasítja, ha arról van szó, hogy anya elmegy és ő apával marad.  A másfél évesek imádják a felfedezést, az ismerkedést érdekes dolgokkal, de most újra inkább anya közelségére, az ölébe vágynak, ahonnan biztonságban tovább figyelhetik az eseményeket. Nagyon szeretnek nagylánynak, nagyfiúnak látszani, akik egyedül is képesek megcsinálni bizonyos dolgokat, de most, ha anya eltűnik a színtérről, teljesen kétségbeesnek és éjszaka ismét többször fel kell kelni hozzájuk, hogy megnyugodhassanak, anya még mindig ott van.

Az ok ugyanaz, mint fél éves korban, ám ez már a “valódi” szeparációs szorongás. A kicsi most már valóban önálló, egyedül jön-megy, mindent felfedez, minden érdekli, és ez amilyen izgalmas a számára, olyan ijesztő is egyben. Amikor bátran felfedezőtúrára indul, azt abban a tudatban teszi, hogy anya ott van a közelben és figyeli őt. Ám amikor rájön, hogy anya nincs mindig ott, nem lehet mindig visszaszaladni hozzá “töltődni”, akkor megrémül. A megoldás az, ha szépen lépésenként szoktatjuk az új helyzethez:

1, Amikor más vigyáz rá, akkor búcsúzzunk el tőle, magyarázzuk el neki, mikor jövünk vissza, hová megyünk, és mi történik vele addig, amíg mi nem leszünk ott. Fontos, hogy számára értelmezhető időpontot jelöljünk meg. Neki még nincs időérzéke, fogalma sincs mi az a “fél óra múlva jövök”, ezért olyan időpontot kell neki mondani, ami egy eseményhez kötődik. A délutáni alvás, az uzsonna, az ebéd olyan napirendi pontok, amiket ő is megért és tud mihez viszonyítani. Ha újra meg újra megtapasztalja, hogy az történik, amit ígértünk, akkor egyre kevésbé fog sírni emiatt.

2, Hagyjuk, hogy amikor csak akar, visszatérhessen hozzánk „töltődni”! Ne erőltessük, hogy menjen a gyerekek közé játszani, ha nem akar. Otthon pedig hagyjuk, hogy velünk jöjjön mindenhová és kíváncsiskodjon, amikor teszünk-veszünk. Mindig mondjuk el neki, hogy mit csinálunk éppen, és adjunk neki is kis feladatokat a házimunkában!

3, Éjszaka a felébredés oka nem a szeparációs szorongás. Valami más miatt ébred fel a baba, de csak anyával tud visszaaludni, mert ezt szokta meg, és mert anya közelsége jelenti számára a megnyugvást. Elsőként mindig az ébredések okát kell megszüntetni pl. fogzás miatti fájdalom csökkentése, ha rosszat álmodott, nyugtassuk meg, ha melege van, takarjuk be vékonyabb takaróval, ha szomjas, adjunk neki inni!

4, Ebben a korban, amikor egyébként is mindennel ellenkezik, ami szokásai ellen való, nagyon nehéz elérni nála, hogy álmából felriadva magától nyugodjon meg és aludjon vissza. Ilyenkor természetes, hogy mindenféle akaratával ellenkező kezdeményezésre hisztivel és sírással reagál. Segíthet, ha néhány éjszaka apa megy be hozzá. Nála ugyan kezdetben nehezebben nyugszik meg, de így megtanulja a kicsi, hogy anya néha nem tud jönni hozzá, de nem hagyjátok magában sírni. Átmenetileg megoldás lehet, ha az első felsírás után magunk mellé vesszük és úgy alszunk tovább.

A cikket dr. Benedek Pálma lektorálta. Fotó: Unsplash/Xavier Mouton Photographie